Történt egyszer, hogy Happy figyelmesen nézte, ahogy a gazdi egy újabb kutyát masszírozott. Komoly arccal, koncentráltan, minden mozdulat a helyén.
Happy oldalra döntötte a fejét. Aztán másik oldalra. Aztán leült. Végül pedig… elhatározta: ő is masszőr lesz.
Másnap reggel a család kutyabarát vendége érkezett: egy hatalmas, lomha labrador, nevezzük csak Kókusznak. Kókusz nyugodtan feküdt a pokrócon, még a fülét sem mozdította a madárcsicsergésre.
Happy viszont tettre kész volt.
Lopakodva odament. Körbejárta. Lábujjhegyen (vagyis mancson) közelített.
Majd egy hirtelen mozdulattal ráugrott Kókusz hátára… és elkezdte nyalogatni.
Kókusz egy hang nélküli „MI TÖRTÉNIK” tekintettel nézett a gazdijára.
Happy pedig folytatta: kis tappancsos gyúrás, pár orrnyomás a vállba, és végül…
a kedvenc része: pocak cirógatás.
Kókusz ekkor lassan felállt és odament a gazdijához és egy boldog sóhajjal rétette a fejét a térdére.
Happy – boldogan somolygott, majd a gazdira nézett:
👉 „Én is tudok! Jól csináltam, ugye?”
A gazdi nevetve simogatta meg:
– „Masszázsnagykövetből most már masszázsmesterjelölt lettél. De még gyakorolunk kicsit… emberek segítségével.”
Azóta Happy rendszeresen „teszteli” a masszázsmozdulatokat plüssállatokon, pokrócon, néha a saját hátán is (ha elég hajlékony napja van).
De ha jön egy vendégkutya, a gazdi már előre figyelmezteti:
„Ha Happy rád fekszik, az szeretet. És kicsit masszázs is.”
