Happy azon a napon különösen lelkes volt. A gazdi azt mondta:
„Ma új barátokat megyünk látogatni!”
Ez nála egyenlő volt a farokcsóválással, pacsival, és némi idő előtti masszázs-követeléssel.
Elmentünk a menhelyre. Sok-sok kutya, különböző sorssal, de mind egy kis szeretetre várt.
Happy udvariasan körbeszaglászta a többieket, de aztán megállt. Egy sarokban, a kis házikó mögött, reszketett egy aprócska kutyus. Mokka volt a neve. Nagy szemei voltak, és még nagyobb félelmei.
A gondozó azt mondta, Mokka nem igazán barátkozik. Még az érintéstől is megijed.
Happy? Csak leült elé. Nem tolakodott. Nem ugatott. Csak volt.
Pár perc után Mokka egy kicsit közelebb mászott. Aztán egy picit még.
Happy ekkor finoman oldalra dőlt. A „masszázspózba.”
Mokka először értetlenül nézte.
Aztán bátortalanul odament, megszimatolta a mancsát.
Happy pedig egy nagyon finom, gyengéd mozdulattal az orrához érintette az orrát. Mint egy kis „minden rendben” üzenet.
A gazdi letérdelt, és a már ismerős simító mozdulatokkal elkezdte megsimogatni Mokka hátát – persze csak, ha ő is akarta.
Mokka először megfeszült.
Aztán… egy hatalmas sóhaj.
És leült.
Aztán lefeküdt.
És amikor Happy odabújt mellé, a kis kölyök hozzáért a fejével.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki hozzáért, és nem félt tőle.
Hazafelé Happy olyan büszkén lépdelt, mintha épp egy kupát nyert volna.
És igazából… nyert is. Egy új barátot, és egy kis kutyát, akinek megmutatta: az érintés lehet gyógyító is.
