(avagy: „Masszázs most. Tök mindegy, milyen sáros vagyok.”)
Happy egy border collie. Nem akármilyen. Ő a világ leggyorsabb, legokosabb, legmasszázsfüggőbb kutyája. Aki ismeri, tudja: ha egyszer megtapasztalta a lazító simikat, onnantól nincs menekvés – követelni fogja.
Egy szép tavaszi délután épp az erdő szélén sétáltunk. Madárcsicsergés, napfény, friss levegő. Happy pörgött, szaglászott, ugrándozott. Aztán meglátta a pocsolyát.
Nem akármilyen pocsolya volt ám. Olyan mély, hogy egy kisebb golden retriever is elveszett volna benne. De Happy szemében ez csak egy újabb kaland volt.
Spricc. Csobban. Fröccs.
Egy szempillantás alatt fekete-fehérből fekete-barna lett.
Miután kiszlalomozott a sáros medencéből, odajött hozzám, rázott egy nagyot (természetesen felém), aztán… lefeküdt elém.
Féloldalra fordult, elővette a “jókislányos” mosolyát, és egy határozott vakkantással jelezte:
👉 „Most masszázs.”
„Happy…” – kezdtem, de ő már csukta is be a szemét, mint aki teljesen kész a wellnessre.
Csak hát… konkrétan csatakos volt a hasa.
Nem számított. Azt gondolta, a sár extra csúszóssá teszi az élményt. Vagy csak nem érdekelte.
Végül? Kapott egy előmasszázst – gumikesztyűvel és törölközővel. Aztán egy igazit is. Mert hát hogy is mondhatna nemet az ember egy ilyen ragaszkodó négylábúnak?
Azóta a kertben van egy külön „masszázsra várva” pokróc – és egy „csak akkor jöhetsz rá, ha nem vagy sárszörny” szabály is.
Happy? Ő még próbálkozik néha. Csak most már előbb bokor mögött lerázza a nagyját.
Tapasztaltabb lett.
Masszázsra éhesebb? Az mindig.
